Szombat, 13 óra 9 perc
Kis töpörödött asszonyka halad felénk, miközben szokásunk szerint vendégeinket kísértük az indulásra kész vasúti szerelvényhez. Mi a peronon álldogáltunk, a menekülők már a vonaton, az egészségügyi önkéntesek még egyszer végigellenőrizték őket. Panaszmentesek, az úti csomag, ivóvíz kiosztásra került. Felemelkedett hangulat volt alapban is, mint mindig, amikor a családot búcsúztatjuk hosszú út előtt…
Ekkor lépett a térbe a jó mozgású, tudatosnak és határozottnak mondható nénike. Sosem láttuk előtte. Az időt kihasználva kérdésekkel bombázta a búcsúztató csoportot. Hol vannak a menekültek? Ők azok? Hol voltak eddig, ő már egy órája is keresi őket? Most mi lesz velük? – S ez mind 1-2 perc alatt.
Majd hirtelen mozdulattal az alig másfél méterre lévő szerelvényhez fordult, s jó pörgős szóhasználattal elbúcsúztatta az útra indulókat, jó utat, sok szerencsét, áldást, s ki tudja mi mindent kívánt, amit még 1,5 perc alatt lehetett… Az ajtók csukódtak, a szerelvény elindult, a néni még egyet intett, mintha megáldaná az útra indulókat, de azért önmegnyugtatásul, vagy talán mint egy igazi család igazi nagyija hozzánk fordult, s megkérdezte “Jajj, mit tudnék én itt segíteni?” – Semmit mamikánk! – Hangzott a válasz. Talán épp most szépítette meg az úton lévők napjait.
