Azt hiszem a mai naphoz hasonló élményben 1989. szeptember 11-én volt részem utoljára. Nagy szerencse, adomány és kegy a sorstól, hogy másodszorra is, – hacsak pár órára is, de EUfórikus hangulatba keveredhettem a “határnyitás” kapcsán.
“Ez az gyerekek! Így kell ezt csinálni!”
Fantasztikus, hogy a Budapestről Nyugatnak indult vonat hírére, mire Bécsbe érkezik a szerelvény, a bécsiek már várják frissítővel a megviselt utazóközönséget, az osztrák kisváros már gyűjtést szervez, az osztrák fővárosban 400 fős rendőri biztosítás mellett rokonszenv-tüntetés zajlik, München állomáson, mire beérkezik a vonat, már külön váróterem kerül kijelölésre, és magában az állomás épületében rögtön megkezdődhet a regisztráció. Persze nem feledve, és elfogadva, hogy a menekülők ezekben az órákban, napokban, hetekben még rendezetlen státusszal tartózkodnak az országokban.
Az eseményekkel párhuzamosan Angela Merkel nyilatkozik:
“A menedékkérők történelmi magasságba emelkedő száma “nem a legrosszabb bizonyítvány rólunk”, németekről, hiszen azt jelzi, hogy Németország nagyon sok ember számára a “lehetőségek és a remény hazája”, ahol békében lehet élni és érvényesülnek az emberi és polgári jogok. “Ez nem mindig volt így.” . mondta.
Mindeközben több menekülő-csoport nyilatkozik, hogy “Köszönjük Magyarország!”. De ezzel ez a kis talpalatnyi ország nem tud most mit kezdeni. – Megint nem tud mit kezdeni, mert a történelem viharaiban idehaza az emberiesség devalválódott, és “Thank you for Hungary!”-knek nincs árfolyama. Embernek és emberségesnek lenni pedig küldetés!
– Pedig a sok kis köszönet együtt lábjegyzetet fog képezni a majdani napjainkról szóló történelemkönyvekben!