71777

Minden így kezdődött… Egyre gyakrabban jött a hír, hogy  a menekülők városunkban is megjelentek, itt időznek majd továbbutaznak. Kíváncsiságból, segítőszándékból, vagy ki tudja miért, de a hír hallatára már az első gondolatok egyike is az volt, oda kell menni és ha mást nem, meg kell nézni, kik ők, mit akarnak, szükség van-e segítségre, egyáltalán tehetünk-e valamit embertársainkért?

A gondolatokat tett követte és ártatlan szemlélőként a vasúti pályaudvaron találtam magamat, és csak néztem, néztem… és valami olyasmivel találkoztam, amelyhez hasonlóval eddig még nem. Emberek tucatjai kicsit porosan, megtörve és magukba roskadva, kisebb nagyobb csoportokban a helyi rendőrség kíséretében érkezik az állomásra, majd számos civil segítő fogadja őket. Kis motyójukkal a kézben a csoportokat egy-egy pokróchoz kísérik őket, majd étellel, itallal, tisztálkodószerrel és némi váltóruhával kínálják az alkalmi vendégeket. S mindezt önkéntes egyszerű városlakók teszik. A szem előtt valami furcsa jelenség zajlik, s néhány óra alatt a megtört utazók emberi méltóságukat újra visszakapva, mosakodva, ápoltan, tiszta ruhában és mondhatni mosollyal az arcokon, de minden kétséget kizárva reményekkel telve indulnak a síneken várakozó indulásra kész vasúti szerelvényhez. Furcsa gondolat lett úrrá bennem. Istenem, csak ennyi kell a remény, a méltóság visszanyeréséhez?
Valahogy bizonyosan…

A menekülők sokasága már a vonatra szállt, a kis ideje még pihenésre szolgáló területükön egy narancsszínű fecni bújt meg a fűben. Kikotortam, s rajta ez állt: 71777.

Ez volt az első személyes tárgy mely kapcsolat létesített egy menekülő és köztem. De mi lehet ez a szalag? Így jelölünk egy embert? Már nálunk is alemberré minősítjük őket, mint “anno”, s csak számmal jelöljük az egyéneket?

A válasz azóta már ismert, de számomra a menekülők segítésének szimbólumává vált e szalag és a szám, 71777.

Mindez valahol Magyarországon 2015. júliusában.